útMindannyian tartunk valahova, vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni. Hiszen mindennek van kezdete és vége. Egyenesben gondolkozunk, hiszen úgy véljük, hogy megszületünk, majd végigjárjuk az életünket, ami egyszer majd véget ér. De ha megfigyeljük világunkat, akkor észrevehetjük, hogy semmi sem lineáris igazán. A természetben is körforgás van, a földünk is egy gömb, ahogy a többi bolygó is. Miért gondoljuk hát, hogy ez alól pont az emberi élet lenne a kivétel? Nem az.

Mi is szüntelen körforgásban élünk. Ha nem is hisszük, hogy lelkünk újra meg újra visszatér, akkor elég, ha csak a gyermekeinkre gondolunk meg a szüleinkre, nagyszüleinkre. Amikor még ők is kicsik voltak, majd felnőttek, gyerekeik, majd unokáik lettek és mind tovább adtak valamit magukból az utánuk következőknek. Mi ez, ha nem egy körforgás? Az egyik az élete végéhez közeledik, de már itt egy új élet ami tovább visz valamit a régiből. Ahol az illető mindig ad egy darabot magából. Nemcsak biológiailag örökít, hanem a törődésével, az élményeivel formálja saját gyermekeit, az életével, amivel példát mutatva arra ösztökéli utódját, hogyha tetszik neki, akkor tegyen majd ő is így a saját gyermekeivel, vagy éppen ellenkezőleg, ha nem, akkor kerülje azt a magatartásformát. Ugye ismerjük ezt? Amikor megfogadjuk, hogy mi aztán a saját gyerekeinkkel soha, de soha nem fogunk ezt vagy azt tenni, amit a mi szüleink tettek velünk. Gondoljunk csak bele, mennyire meghatároznak minket gyermekkori élményeink! Jobban, mint gondolnánk. Az elszenvedett traumák, vagy éppen a jó élmények határozzák meg sokszor egy adott helyzethez való viszonyulásunkat.

Vegyünk egy egyszerű példát. Gyermekként szüleink elvittek bennünket a vidámparkba, ahol biztonságot jelentő, ölelő karjukban átélhettük a hullámvasút vagy éppen a szellemkastély izgalmát, és egy csodálatos élményekkel teli nap végén mosollyal az arcunkon emlékeztünk vissza az elmúlt nap eseményeire. Így, felnőttként, mi is örömmel és várakozással telve visszük el saját csemetéinket is, hogy élvezzék a vidámpark nyújtotta lehetőségeket, ezáltal is tovább adva a pozitív élményeket szemünk fényének. Mi a helyzet azonban akkor, ha nem így éltük meg mi magunk gyerekként a vidámparkot. Ha féltünk felülni a hullámvasútra, csak nem mertük elmondani, hogy nehogy kis pisisnek tartsanak (főleg ha az összes barátunk utazott már rajta). Ha végig azért sikítoztunk, mert féltünk, hogy kiesünk a kocsiból, ha a szellemkastély sötétje nem rejtélyes, hanem félelmetes volt számunkra. Ugye mennyire másképpen fogjuk érezni magunkat a nap végén? Valószínűleg sosem fogjuk elvinni saját utódainkat a vidámparkba, hiszen nincs ott semmi jó dolog – szerintünk. Ez csak egyetlen kiragadott példa, hogy mennyire meghatározzák saját gondolataink az utánunk következő generációkat, hogy a mi életünk egyik kis élménye hány ember életére lesz hatással. Hiszen az előbbi példát nézve, valószínűleg az a szülő, aki nem viszi el gyermekét a saját rossz emlékei miatt a vidámparkba, esélyt sem ad neki, hogy saját maga alkothasson képet róla, hogy ő maga dönthesse el, hogy szereti-e vagy sem. Persze a szülő szeretetből teszi, meg akarja kímélni gyermekét egy rossz élménytől, de akkor is elveszi a döntés lehetőségét, aki lehet, hogy a későbbiekben szintén nem fogja elvinni gyermekét, így akár több generáció is kimarad a vidámpark nyújtotta élvezetekből.

Nyilván ezt a példát rá lehet húzni bármire az életünkben. De fontos látni, hogy saját életünk mennyire meghatározó mások számára, hogy mennyire össze vagyunk kötve más emberekkel, olyanokkal is, akik még meg sem születtek. Ezért fontos a tudatosság, fontos felismerni, hogy hol vannak a blokkjaink, hogy mi magunk határozzuk meg az utunkat, és ne csak a múltban átélt tapasztalatok irányítsanak bennünket. Ebben nyújt nagy segítséget a kineziológia, valamint a lélekhang terápia, általuk megszabadulhatunk ezektől a blokkoktól, hogy mi magunk döntsünk az utunkról.

út

Ne csak magunkért tegyük ezt, hanem gyermekeinkért, unokáinkért is!