Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan szép, állatokkal teli tanya. Ezt a tanyát egy Gazda vezette, aki mindig állatai, és földje érdekét nézte, sosem volt célja ezek kizsákmányolása a több pénz reményében. Vallotta, ha békében él a természettel, békét lel önmagán belül is. Ez meg is látszott a gazdaságon. Mindenfelé gondosan ápolt, gyönyörű gyümölcsösök, veteményesek voltak. Amik nemcsak az ott lakók testét, hanem lelkét is táplálták.

Azonban ez nem jelentette azt, hogy a Gazda ne dolgoztatta volna állatait, egyáltalán nem. Keményen, de összhangban szorgoskodtak, amikor ideje volta munkának. Cserébe mindent megadott nekik: jó minőségű takarmányt, kényelmes istállót, és szeretetteli gondoskodást. Így amikor eljött az este, az állatok elégedetten pihenhettek szállásukon.

Történt egy szép napon, hogy a Gazda egy barna szőrű kiscsikóval tért haza, akit az erődben talált egy fához kötve. A csikó borzasztóan nézett ki. Bordái majd kiszúrták bőrét, sörénye bogánccsal volt tele, és erősen sántított. Valószínűleg előző gazdája hagyta magára, aki a sántítás miatt úgy ítélte meg, csak a gond lenne vele, semmi hasznát sem venné.

A lovacska nem is igazán értette mi történik vele. Mindentől és mindenkitől rettegett. Ennek megfelelően – bár már jó kezekbe került – állandóan rúgott, harapott, lábával a földet kapálta és felágaskodott, ha valaki, vagy akár valamely másik ló a közelébe merészkedett.

A Gazda azonban nem adta fel. Kedves szavakkal csitítgatta, szeretgette, ápolgatta, és minden alkalommal, végtelen türelemmel és szeretettel közeledett felé. A törődés meghozta eredményét, a lovacska aranyszín selymes sörénye csak úgy szikrázott a napfényben, ahogy a karámban nyargalászott. Bár külsején már nem látszott a sötét erdőben eltöltött ínséges idő következménye – sántítása is elmúlt, a törődésnek hála-, de lelkében még nagyon is elevenen égtek a sebek, amit az akkor érzett mélységes félelem, pánik és rettegés okozott. Hónapok teltek el, de a lovacska bizalmatlansága nem csökkent, továbbra is kezelhetetlen maradt.

Mondta is a piacon a többi ember a Gazdának:

„- Ej, bolond vagy Te! Nem való az a ló semmire, csak a pénzt viszi.”

„- Legfeljebb kolbásznak való.” – vihogták mások rosszindulatúan.

A Gazda rájuk sem hederített. Tudta, hogy a szeretet a kulcs a kiscsikóhoz. Elhatározta, hogy tart ameddig tart, de megszelídíti. Ahogy telt az idő, a lovacska viselkedése kezdett megváltozni. Már nem nyargalt el olyan gyorsan, amikor meglátta a Gazdát, és a földet is már csak úgy tessék-lássék kapálta lábával. A változás érezhetően elindult.

Egy napon aztán a lovacska, aki időközben igazi táltos paripává cseperedett, lassan elkezdett magától közeledni a Gazdához. Fejét vállára hajtotta, és hagyta, hogy az ember átfonja nyakát karjaival, és egy ritmusra lélegezzen vele. Megtörtént a csoda. Ló és lovasa együtt nemesedett ezen a hosszú, közös úton, mígnem elérték céljukat.

Azóta mindennap, mikor találkoznak, a lovacska fut még egy kört a karámban, és kapál egy kicsit a lábával, mielőtt odamegy a Gazdához. De mindketten tudják, hogy ez már csak játék. A kettejük, közös, titkos játéka, ami emlékezteti őket arra, hogy honnan indultak.